Ahogy mondják, ez bizony tipikusan az a kaland volt, ahol minden a tervek szerint alakult. Csak hát ezek nem az én terveim.

Az első megálló leszervezett teherautóstoppal Szeged volt, ahol már vártak a cimboráim, akik pont Görögország felé készültek csavarogni, miután a borfesztiválon szétbontunk egy standot, és felpakoljuk a teherautóra. Ezzel megvolnánk, hajnal 4, szóval ideje a szerb határ felé venni az irányt. Úticél az Ohridi tó volt, onnan már bicajjal folytattam volna – gondoltam majd eldöntöm észak, vagy dél felé, mind a két irányba nagyon jó terveim voltak. Megállás nélkül haladtunk, majd a Macedón határig, ahol a motortérből szállingózó füstjelet véve úgy döntöttünk, hogy Thessaloniki felé indulunk tovább, ahol van ismerős szerelő.

Így adódott, hogy az Albán határtól egy bő százasra váltak el útjaink. Túl sokat nem kellett gondolkodni további terveken, eldőlt, délről indulok. Azért este csaptunk egy jó grillpartit, sörrel és némi pálinkával, csak mert másnaposan jobban megy majd a tekerés is. Pár 10 kilcsi országút, majd mikor kiderült, hogy ez autópályában folytatódik, kerestem egy kb párhuzamos, kisebb utat, ami egy gyönyörű szurdokvölgy mellett vezetett felfelé. Kis kitérővel, sok szinttel,  de közeledtem Albánia felé. Az este így is még a határon innen ért, igazából átcsúszhattam volna sötétedésre, de bivakhelyet meg inkább a hegyen akartam keresni, mindentől távolabb. Ez maradéktalanul sikerült – egy felhagyott kőbánya ajánlkozott szállásként. Patak folyt pár méterre, szóval gyors mosdás, főzővíz, kaja, és alvás, mert hajnalban indulni akartam tovább Korcsa felé. Nem bajlódtam a ponyvával, a fejtő betonpilonja védett az esőtől, mondjuk meleg épp nem volt – 1 fok körül – , de még kibírható.

A hajnali indulás elég jól sikerült, kávé, cigi, pakolás mindennel együtt 40 perc, az idő fele természetesen a kávézásé. Határon 10 perc, majd irány Korcsa. Nyüzsgő kis város délalbániában, gyönyörű óvárossal, bazárral, de elég nagy ahhoz, hogy telefonkártyát vásárolj, LEK-et válts. Egyébként itt nyílt az első albán nyelvű iskola is, Enver Hoxha is itt volt franciatanár. Ja a legfontosabb: a város névadója a helyi sörnek is, szerintem az egyik legjobb Albániában.

Mivel a rooming elég drága, érdemes turistakártyát venni, és arra készülve,. hogy a kisebb falvakban bankkártyával úgysem lehet fizetni, érdemes betárazni némi helyi pénzt is. A városokban a kaja olcsó, ez fent a hegyen már nem igazán mondható el.

Innen az út már hegyi terepen vezetett felfelé, a táj viszonylag kopár, erdőket nemigen látni, érdekes formavilágú, erodált hegyoldalak, szűk, mély völgyek – időszakos vízfolyásokkal – szegélyezik a meredeken felfelé vezető utat. Már a térképen kiszúrtam egy tavat, amit estére mindenképp szerettem volna elérni. 1500m körüli szinten volt, derült éjszaka, gondoltam nem lesz melegem a +10 -es hálózsákban. Hát nem lett, hajnalban -3 ra ébredtem, szóval a korai indulással itt sem volt gond. Abszurd, hogy elutazol délre fagyoskodni, de hegyvidék, készülhettem volna.

 A terep egyre vadabb, és egyre alacsonyabbak a csúcsok az út körül, naná, lassan fent vagyok a tetején, 1900 -on. Ebben az esetben sejthető volt, hogy a lefelé sem lesz zökkenőmentes gurulás, inkább számítottam sziklakertre – bejött.

Ahogy közeledtem az Osum folyó szurdokvölgyéhez, az út egyre tekerhetőbb lett, és végre pár kemping is feltűnt – nem mintha szállást kerestem volna -, így némi meleg kaja, meg egy sör és rendes kávé tette ünnepivé a megérkezést a folyóhoz. Messziről, mármint a völgy tetejéről nézve egy jó raftinghoz elég kevés víz volt. A packraft könnyű, normál esetben átcsúszik sok mindenen, de bicajjal és cuccokkal terhelve ez kevésbé egyszerű mutatvány. Kis víznél a zúgókon nem sokat lehet variálni, általában csak egy oldal járható. Némi hezitálás után mégiscsak úgy döntöttem, nekivágok. A völgy tetejét bejártam, több helyen ránéztem a vízre, persze ezzel jól elment az idő, célszerűbb volt estére letáborozni, ezt viszont már a kinézett beszállónál tettem, a folyóparton. Fürdés, vacsora, csónak előkészítés, ellenőrzés. Nyugis éjszaka, gyönyörű csillagos ég, folyó monoton csobogása egy idő után távoli beszélgetésnek, vagy zenének tűnt. 

Reggel neoprén, csónakfújás, bicajrögzítés, a többi cucc a raft tömlőibe kerül, így alacsonyabb a súlypont. Irány a víz, pár kisebb zúgó és máris a szurdokban vagyok.

 Elképesztő, ahogy összeszűkülnek a sziklafalak, pazar látvány. A vízmélység nagyon változó, a zúgóknál egész sekély, alatta viszont akár több méter mély. A napfény csak néhány helyen tör be a völgybe, aminek falai olyan 100-150 m magasak lehetnek. Pár zúgón kézzel kellett áthúzni a csónakot, próbáltam evezve, de mindenképp felakadt. Nagy öröm volt, mikor csak simán átcsúsztam, óvatlanságomban bevállaltam egy olyat is, ami merőlegesen csapódott a sziklafalnak. Nem győztem elég gyorsan befordítani, főképp, hogy elöl túllógott a bicaj is. A raft pillanatok alatt megtelt vízzel és felborult. Elég mély volt a víz, de hamar fent voltam, elkaptam a csónakot, az evezőt, visszafordítottam majd irány a pálinka és a víz. Ez a két dolog nem volt rögzítve.

A bicajban lévő cuccok persze eláztak, a töltő, akupakk, cigi. A cigit sajnáltam, a többi működőképes maradt. A telefon vízhatlan, meg a haveroktól szerzett Elfbar, az kibírta, jól is jött. Kerestem egy szárítkozásra alkalmas partszakaszt, egy óra pihi, és melegedés, pálinkázás a szikrázó napfényben. Egyrészt örültem, hogy megúsztam, másrészt zabos is voltam, hogy egy ilyen nyilvánvalóan egyesélyes helyzetbe miért is mentem bele. Az alacsony víz átka, nincs két út.

A szurdok végigevezése kb. 4 óra volt, egy kempingnél szálltam ki, nem kis feltűnést keltve, a csónak bicaj kombóval. Nagyjából mindent megszárítottam, hogy ne kelljen sok extra vizet cipelnem, összepakoltam, majd irány újra a hegy.  Aznapra elég sokat terveztem még, gondoltam ez terepfüggő lesz. 

Kora délután volt, szép idő, ahogy közeledtem a tengerhez – egyre melegebb. Egy kis hegyi házikónál álltam meg falni egy bureket, meg inni egy jó Korcsát. A néni nagyon kedves volt, de amikor közölte a burek árát, kimentem a kapuba ellenőrizni, hogy nem a Hilton felirat virít-e ott. De nem. Mindegy, gondoltam, tourist price. Ezért az összegért a tengerparton végigeszem a menüt. Aztán megfejtettem a dolgot, mikor a harmadik német offroad dzsip ment el mellettem, gondolom erre az útra nemigen téved senki más.

Elég kaptatós és hosszú hegyi szakasz következett, éjszakába, sőt majdnem hajnalba nyúlt a tekerés. Nem akadt alkalmas bivakhely, pedig már már szunyókáltam tekerés közben. Az út alatt néhol vízelvezető betoncsövek voltak keresztben, gondoltam pont megtenné hunyni egyet

. Meglepően kényelmes volt, befért a bicaj is, én is, keresztben fotel, hosszában ágy. Kicsit huzatos az igaz, de arra a pár órára mindegy volt, a csónak zsákjával  csináltam egy kis szélárnyékot. Az alvóhelyekkel egyébként sem vagyok válogatós. Csak kidobom a felfújható matracot, hálózsák, a fejem alá a kormányzsák, és nyolckacsát. Ha esik akkor összepakolok és megyek tovább, vagy még este a bicajra kifeszítem a ponyvámat, az megteszi szél és víz ellen. Igen, ez működik télen is, kiegészítve egy bivakzsákkal, -12 ig próbáltam. Egy a lényeg, a kávé legyen bekészítve, hogy csak meg kelljen gyújtanom a gázégőt. A gáz barátságos süvítése rögtön otthonossá tesz bármilyen zord vidéket. 

Még délben elértem a tengerpartot, imádom a hegyeket, nem vagyok kifejezetten tengerfan, de ez most csoda volt. A parti útról már látszott a Porto Palermo tengeralattjáró bázis egyik bejárata. Ezt két naszáddal őrzik, szóval esélytelen erről próbálkozni. A másik bejárat a félsziget túloldalán nyílik, ehhez elég rázós út vezet. Volt egy tippem, hogy jutok be, de sajnos azt a kis rést amire számítottam, beöntötték betonnal. Nyilván túl sok urbexes videó volt fent a bázis bejárásáról. A bejáratot a víz felől itt két hatalmas acélkapu zárja el, szóval innen csónakkal sem. Mindegy, a látvány így is megérte. Úsztam egy kiadósat az öbölben, kellett egy kis izomlazítás. A tengerparton vertem tábort, úgy döntöttem másnap nem mászok hegyet legalábbis egy darabig, és tengeren folytatom az utat a Gjipe szurdokig.

Másnap kristálytiszta idő és kellemes hátszél, alig hullámzó tenger. Minden összeállt egy laza tengeri kalandhoz, hajnalban neki is vágtam. Volt valami félelmetes abban, hogy egy megpakolt szappantartóban evezek ebben a nagy kék vízben, de nagyon élveztem.  A partiőrség egyik hajójából is serényen távcsöveztek, nem feltétlen értették mi ez a szerkezet. A szél kezdett erősödni, de jó irányból fújt, a csónak kellemesen imbolygott a hullámokon, hamar el is értem a kiszállót. Már éledezett a parti kemping is, dzsipek, hatkerekű veterán hadijárművek a parton, főképp cseh offroados turisták. Mással nemigen lehet lejutni ide, és még ezekkel sem egyszerű. 

Jól esett a sör és a rendes kávé a parti bárban, mielőtt az összepakoláshoz fogtam volna. A felfelé vezető út elég nehezen járható, de én még megtoldottam egy levágóval, ami viszont egy szeméttelepen és egy falkányi kóbor kutyán vezetett keresztül. Szerencsére nem tartok a kutyáktól, és ezt valahonnan ők is tudják. Az út további része országút, és van egy kegyetlen szakasza, a tengerszintről fel ezerig. Itt futottam össze egy francia családdal, Szülők, két gyerek, nagyszülők. Dél-európai körúton voltak, fantasztikus kaland és teljesítmény. És csak három tandem kellett hozzá. 

Orikumon és Vlorén keresztül az irány Balsh. Erre már jártam, ez az út olajmezőkön visz keresztül. Mindenütt kátránytavak és éneklő olajkutak, pakura és záptojásszag. Azért bivakhely akadt, ha nem is a legkellemesebb. Másnap már tényleg Berat, aminek óvárosát érdemes bebarangolni, nagyon különleges a folyó két partján hegyoldalba épült hófehér házak kuszasága. A többiekkel itt beszéltünk meg találkozót, egy kiválló kis magánszálláson, Berat mellett. Alexanderék vendégszeretete lenyűgöző volt. Nagyon sok közös témát találtunk szóval éjszakába nyúló beszélgetés lett a vége. 

Másodszor jártam bicajjal Albániában, most is elvarázsolt az emberek kedvessége és közvetlensége. A két út közt eltelt idő alatt tagadhatatlan, hogy rengeteget fejlődött a turizmusra épülő szolgáltatószektor. Persze ez az árak emelkedésével is jár. Hosszú partszakaszok épülnek be luxusapartmanokkal, hotelekkel. Ebben kódolva van az is, hogy ez a vidék is elveszti érintetlenségét, varázsát. Most még érdemes menni, találhatunk érintetlen természeti szépségeket, egyszerű és olcsó ételeket, és valószínű, hogy a hegyvidéki területeken ez még jó darabig így is lesz. Sajnálom, hogy az Észak-albániára megint nem jutott idő, még egy ok, a visszatérésre.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.

HU_HU