Szilágyságtól Máramarosig

Ez az a vidék a Partium, Erdély és Máramaros határán, ami talán még kevésbbé ismert hazai túrázók körében, mint a Bihari hegyek. Pedig megér egy misét. Ahogy Lajos barátom szokta mondani „Ahol sok a templom, ott sok a bűn”. Hát itt tényleg sok a templom.

Többször is jártam ezen a vidéken, Kabnikbánya környékén, és a Lápos völgyében. Utóbbi a laza vadvize miatt lett a kedvencem. Mély völgy, nincs térerő, pár nagyobb zúgótól eltekintve kényelmes evezés. Persze ez vízállásfüggő. Ha túl kevés az sem jó, mert mindenütt felakad a csónak, Ha túl nagy akkor viszont nincs könnyű kiszálló.

A mostani túrát Szilágyscsehből indítottam, Solo kategóriában:) Eleve bikerafting túrát terveztem. Első nap el is értem a beszállót, ami hagyományosan Razoare, a Magyarlápos melletti falu. A folyó északi partja felett haladva értem el, leginkább murvás utakon – jól tekerhető, sok lifttel. Klasszikus értelemben vett falvak nincsenek, bár van közigazgatási nevük, mégis inkább tanyavilágra hasonlít az egész vidék. Kocsmát pl. nem nagyon találni, és kutat sem. Tehát ha kifogysz a vízből, jobb kérni valakitől. Segítőkészek, kedvesek arrafelé az emberek.

Klasszikus temetők sincsenek, inkább családi sírkertek az út mentén

A Lápost elérve úgy döntöttem korai még letáborozni. Mondjuk a teljes menetfelszerelés nem volt könnyű, bírtam volna hunyni egyet. De inkább átrendeztem a cuccot, felfújtam a raftot, mindent felkötöztem rá, hogy boruláskor semmi ne maradjon el. Egy óra sem telt bele, már a vízen voltam, és élveztem a csendet, amit csak az ezerféle madár és a zúgók hangja tört meg. Valahogy itt ez része a csendnek, sőt, ettől lesz igazi. Délutáni indulásnál a nap legtöbbször szembe süt, ahogy a hullámokon megtörik sokszor alig lehet látni a csillogástól. Ezen a szakaszon ami a Salnicai hídig tart (ott lehet rendesen feljönni a völgyből) három említhető zúgó van, mindegyik jó, próbáld a sziklafal felől, ott nem akad fel a csónak, a falnak meg úgysem mész neki, arról a víz is visszapattan. Útköben számtalan jó bivakhely adódik. A jobb parton egy kis kalyiba, a bal parton több rét is, az egyiken még kis fedett padok is vannak. Magánterület, de nemigen van ott senki, illetve úgysem hagysz szemetet. Nem hinném, ha egyedül vagy páran ott töltitek az éjszakát, az bárkit zavarna. Ha meg igen, úgyis szólnak. A völgy bár mindenütt szűk, nagyon változatos a táj. Nádasokkal tarkított erdős part, amit sziklafalak törnek meg.

A második szakaszon kicsit több a zúgó, nagyobbak is. Itt jobban oda kell figyelni, bár ilyenkor nyáron legalább kint meleg van, jobb megúszni a borulást. Kora tavasszal viszont még neoprénben is nagyon ki lehet hűlni, és a parton iyenkor szinte esélytelen a tűzrakás, minden nedves. Ennek a szakasznak a vége a következő híd, én idáig szoktam menni, bár most egy nagyobb lék miatt hamarabb lett kiszálló. A műholdképek alapján a további szakasz sem vészes, ha valaki tesztelte, írja meg:)

A vízről másnap lejőve Magyarlápos felé indultam, de most a völgy déli oldalán. Itt kevesebbet kell mászni, és van némi aszfalt is.
A város szerintem felejthető, pizzéria és gyorsbüfé viszont van, és a kajakészleteket is fel lehet tölteni.

Innen fölfelé egy félig aszfaltos, félig murvás úton jutunk el Batizára, vagy másik úton indulva Kabnikbányára, majd onnan Budfalvára.

Itt ejtsünk szót Máramaros fatemplomairól, melyből 8 a világörökség részét képezi, és itt vannak a környező falvakban. Érdemes akár egy napot is rászánni és felkeresni őket, páratlanok. A templomok a XVII-XVIII században épültek, részletes leírást ezen a linken találtok: Máramaros fatemplomai

Csak az időnk szabhat határt a további kalandoknak. Észak felé egész az Ukrán határig feljuthatunk a Máramarosi havasokban. Gyönyörű patakvölgyek, dús erdők, mesebeli vidék. Ez a rész már a nagyüzemi fatolvajok birodalma. Csak óvatosan. Nem mintha magányos bicajosokkal foglalkoznának, de jobb az elővigyázatosság. A medvék miatt sem árt ügyelni a bivaknál, legalább a kaját tartsuk távolabb, és mossuk el az edényeket.

A mostani túrán már nem jutottam fel ide, Dragomérfalvánál egy a Locuson jelzett montis úton indultam délkelet felé, ismét a hegyekbe. A Stonehenge szerű fakrisztusnál éjszakáztam. Már csak akkor láttam, hogy a szomszédban egy esztena van, mikor jól szétpakoltam mindent. Ez nem is lett volna baj, de kutya, birka, malac, minden volt. Kb 11 ig jókora ricsaj, hol a birkák, hol a kutyák zendítettek rá, majd a malacok kezdtek őrült visításba. Azért sikerült aludnom valamennyit, de hajnalban indultam is tovább.

Ha Erdélyről van szó, sose higgy a térképeknek. A jelzett út kb 20 km után elfogyott. Igazi túlélős dzsungelharrcá változott az ösvény. Szerencsére az evezővel utat tudtam törni a sűrű csalános -szedresben. Na itt tartottam attól, hogy véletlen orrbavágok egy mackót, ez annyira mindentől távoli hely volt. Megúsztam, és pár km után megtaláltam a forrást is, amit már nagyon ideje volt. Ez a +2 óra nem volt bekalkulálva, ráadásul itt már lefelé vezetett volna az út, gyors haladásra számítottam.

Telciutól a hőség egyre nagyobb volt, és innen már leginkább aszfalton haladtam még másfél napig, mire újra elértem Szilágycsehet.

A mérleg kb.: 400 km tekerés, 40 km evezés. A tracket nem rögzítettem telefonnal, ilyenkor spórol az ember a delejjel, hogy tájékozódni mindig lehessen.