A legendás TMB

Nem gondoltam, hogy simán megcsináljuk. Elvégre a bikepacking.com-on 10 ből 9-es besorolást kapott a túra, már ami a nehézséget illeti. Az útvonal három országon keresztül vezet, és a Mont Blanc tömbjét járja körül, leginkább egy kellemes trekking ösvényen. Mármint gyalog kellemes. Felpakolt bicajokkal ez kicsit máshogy nézett ki. A bikepacking oldalon találtunk egy használható logot, ennek alapján mentünk. 

204 km,9200 m szint, 3,5 nap.

Érdemes időt szánni a felkészülésre, mielőtt a képektől kedvet kapva holnap nekiindulnál. A legfontosabb: sokat fogod cipelni a bicajt, minden gramm fájni fog. Csak azt pakold be, ami feltétlen szükséges. A  villákra csak kis pakk, mert beleakad a kövekbe, a hátsó csomagtartót is nyugodtan elfelejtheted. Viszont mivel magashegyi körülményekre kell készülj, szinte minden kell majd. Sátor, vagy ponyva, bivakzsák, hálózsák, meleg kabát, derékalj. Az időjárás pillanatok alatt képes teljesen megváltozni. A menedékházakra nem hagyatkozhatsz, mert nagyon sok zárva van, önellátásra kell felkészülni, tehát jó ha van nálad gázfőző is. Mi dekás szárított kaját szoktunk vinni, ez a legkönnyebb.  Gravellel el se indulj, csak monti. Tartalék fékbetét. Az időjárásjelentéseket érdemes figyelni előre, legalább a tendenciákat látod. Persze a hegyen lehet teljesen más az idő. Mi augusztus végén mentünk, szeptemberben is biztos szuper.

Vasárnap dél körül egy óra alvás után indultunk olaszországból Courmayeurból, a svájci határ irányába. Elég bizonytalannak tűnt az időjárás, nem volt kifjezetten cél sem, tekertünk amíg bírtunk. Itt spórolhattunk volna pár száz méter szintet, de felmásztunk a hegyre, elhagyva az aszfaltutat, hogy aztán újra visszaereszkedjünk, és bivakoljunk egy jót, bár éjjel elég sokat esett. Alapvetően 2500m alatt nemnagyon lehet bivakolni, ugyanakkor senki nem szól hozzád. Lejjebb a völgyekben nem árt ügyelni arra, hogy ne legyél túlságosan szem előtt. Azért az ördög nem alszik – mondjuk nem is teker egész nap -, általában bőven sötét volt már, mikor letáboroztunk.

Másnap vágtunk neki a a Grand Col Ferret (2530m)-nek, ami utunk során a legmagasabb hágó volt, agyagos, jól kitaposott ösvény vezet felfelé, javarész tolós, párszor cipelős, de viszonylag kellemes útvonal. Azért abból, hogy mi vár ránk az út során, kaptunk némi ízelítőt. Kora délután értük el a tetőt. A kilátás páratlan volt, feledtette az izomgörcsöket. Innen már csak gurulás a La Peule menedéken át Ferretig. Ezek a kis svájci falvak ámulatba ejtően szépek, mintha pár száz éve megállt volna az idő, megmagyarázhatatlan nyugalom árad mindenből. Erre szükségünk is volt, mert egy nem túl magas – persze így is 2000 feletti – , ugyanakkor teljesen járhatatlan szakasz következett Champex után. Fura érzés felmászni egy olyan katlanba, ahonnan látszólag semmilyen kivezető nincs, aztán egyszer csak meglátod az utat, de ettől sem csettintesz elégedetten.  Felkínlódtuk magunkat. Jócskán besötétedett, mire a Forclaz hágóra értünk, pár száz méter ereszkedés után. Itt a kempingben cuccoltunk le, felállítottuk a szokásos bicajsátrat, kaja, alvás. A többi kempingező tekintetéből ítélve a bicajsátor nem bevett módszer arrafelé. Az utolsó pár méter egy tehénfarm mellett vezet el, ami ahhoz pont elég volt, hogy mindent teljesen összekenjünk. Ez azért kínos, mert a bicajkerékre rögzítjük a sátorponyvát, és a kerék nagy része a ponyva alatt van az orrunknál. Túléltük, ahol a büdös, ott a meleg. Egyébként ha az időjárás engedi, sokkal jobb fent aludni valahol a hegyen.

A következő nap az eddigiekhez képest pihenőnap volt. Jobban mondva igyekeztünk kilométereket nyerni – mondjuk 2500m szint alatt ezt a napot sem úsztuk meg. Az eredeti terv a Balme hágó lett volna, de eggyel alatta mentünk át Le Jeurnél a francia szakaszra. Felfelé kellemes tekerés jó úton, a határtól zúzás lefelé egészen  Vallorcineig, laza murván. Chamonix már csak egy köpés, és időben voltunk, itt végre megpillanthattuk a Mont Blanct is. Mázli, hogy a csúcs is látszott. Nem sokat pihentünk, tekertünk tovább hol aszfalton, hol murván Les Contamines Montjoieig, hogy nyerjünk egy kis távolságot még aznap. A francia részen viszonylag sok hegyikerékpáros útvonal van kijelölve, érdemes felfedezgetni és használni őket. Úgy döntöttünk kivételesen megszállunk valahol, egy zuhany, meg rendes kaja ránk fért, az előttünk levő Bonhomme hágó pedig nem tűnt kacagósnak. Ehhez képest olyan négyfogásos vacsit kaptunk sajttállal, desszerttel, hogy az már-már valószínűtlen. Reggel a faluban feltöltöttük a készleteinket, a gázpalackunk is kifogyott, de számtalan sportboltot, vegyesboltot találsz, mindent kapni, még fékbetétet is, ha pont eddigre fogy el.

A szokásos reggeli viszonylag laza mászást délre felváltotta a na toljuk még egy kicsit, majd a namégpármétertfelésledobom. Szikrázó napsütés, dögmeleg, álmélkodó turisták. Itt kimaxoltuk a sziklán cipelést, minden méterért meg kellett küzdeni, és a Col du Bonhomme még csak a kezdet volt. Az innen a Refugee de Bonhommeig vezető út aztán tényleg feladta a leckét. Még gyalogosan is embert próbáló. Sokszor sima sziklalapokon vezetett az út felfelé, szerencse, hogy minden csontszáraz volt. Itt az SPD-s csuka nem épp ideális. Bármennyire is rejtve a csat, valahogy mindig azzal éred először a sziklát. A jutalomsör utáni ereszkedés sem a szokásos végregurulunk. Volt, hogy a hátsó kerék nem érte a földet. Szűk egynyomos ösvény vezet le, a kövektől nem sok tér marad a játszadozásra. Mondjuk a táskák nem lazultak le, sőt a kis zsákok sem potyogtak le a villáról. Egyszóval egybe mozgott minden, csak rajtunk múlt egyensúlyunknál maradunk e.  Megúsztuk, leértünk egyben Les Chapieuxbe. Az út innen a Refuge des Mottetshez nagyon laza volt, majd újra egy szerpentin felfelé az utolsó hágónk irányába. Itt sem pihentünk sokat, gyorsan főztünk egy spagettit, mert kezdtem eléhezni. Beosztottuk, Bala reggel volt nyűgös, míg be nem melegedett, én pedig este, mikor megéheztem.

Már sötétedett mikor továbbindultunk a Col de la Seigne felé, ami az utolsó hágónk, és nem tudtuk mire számítsunk. Itt is mázlink volt, nagyon jól haladtunk felfelé. Már egész sötét volt, mire bivakhelyet kerestünk. Na vízszintest azt nem nagyon találtunk, az úttól pár méterre végülis felállítottuk a ponyvát. Elég rendesen bekajoltunk, két fogás rotyogott a bádogpitliben, a szembeni hegylánc mögött derengett a fény, rengeteg csillag, közben zene, elégedettek voltunk. Aztán próbáltunk volna aludni, de a ferde matracról mindig a sátor előtt kötöttünk ki. Feladtuk a kukacpózban felfelé araszolást, aludtunk, ahogy tudtunk. Egészen addig amíg el nem kezdett szakadni az eső. Tanulság: inkább haladj még, amíg nem találsz jó helyet, mint hogy ne aludj fél éjszaka. Végül hajnalban inkább egy kávé, összepakolás, és irány a hágó. Sötétben tekertünk, bandukoltunk felfelé. Az út menti karámokban rengeteg birka, a sötétben csak a szemük derengett, ahogy visszaverte a fejlámpák fényét – na ez mondjuk kísérteties volt. Pont napfelkeltére értünk a hágó tetejére, páratlan látvány a völgyből felgomolygó köd, és az azt megtörő napsugarak. Rögtön értelmet nyert a ferde bivakhely és a nemalvás. Ismét Olaszországban voltunk.

Innen már csak visszagurultunk Courmayeurba, és itt zártuk a túrát, sietnünk kellett hazafelé. Erre a napra ha van idő még sok szépséget betervezhetsz, nem kell egyenesen leereszkedni.