Imoulass tűnt még aznap estére elérhető falunak, ahol szállást találhatunk, nem is a fedett hely, inkább a meleg kaja esett volna jól. Nem volt szerencsénk, itt nem találtunk szállást. Elég késő volt már, de úgy döntöttünk leereszkedünk Taroudantba. Ez még majd 40km volt, de repesztettünk lefelé. Ezzel magunk mögött is hagytuk az Atlaszt, kicsit bántuk, de az idő másnap pont rosszra fordult, lent eső, fent erős havazás, tehát tulajdonképp jól döntöttünk.

Nem bírtunk olyan későn érkezni, hogy ne találjunk nyitva kajáldát, és ne találjunk egy hostelt, ahol még egy kis tetőterasz is volt, éjszakai pálinkához és reggeli kávéhoz ideális.

Taroudant mindent megmutat Marokkóból úgy, hogy közben nem botlasz lépten-nyomon turistába. A sík terepen elterülő, a XI. században karavánútvonalak mentén alapított várost magas fal veszi körül.  A falak között pezsgő élet, számtalan piac, színes forgatag, fűszerárusok, ékszerészek, csodás dísztárgyak és szőnyegek.

A legérdekesebb azonban a bőrcserzőműhely, amely régebbi a marakeshinél, és még mindig a hagyományos módszerekkel dolgozzák fel a bőrt. a folyamatot nagyon kedvesen végig is mutogatják. Sohasem gondoltam volna pl, hogy tisztítás után a bőr 21 napig ázik citromlében. Az előkészített alapanyag egy részét ott helyben mesteremberek dolgozzák fel, papucsok, táskák, puffok és mindenféle dísztárgyak készülnek.

A kajáról:

Amit mindenütt kapsz az a lepénykenyér. Ezt úgy hajigálják utánad. Ehhez olivaolaj méz és vaj jár. Minden piacon kapsz grillezett, nyárson sült húsokat. A legkülönlegesebb, és legsokféleképp készülő étel viszont a Tajine. Az étel hagyományosan egy két részes lapos aljú, kúpos tetejű cserépedényben – ennek szintén tajine a neve, az egyszerűség kedvéért – , faszénen készül. A hús )birka, marha, kecske, csirke) az aljára, erre pedig mindenféle zöldség, olivabogyó, citromkarika esetleg datolya kerül. Ezt egyszerűen csak odateszik sülni-párolódni. Pár óra és kész az isteni, puha, fűszeres étel. Magam is készítem azóta itthon -igaz wokban és sütőben-, ha valakit érdekel a recept , elküldöm szívesen.

Nem tudom csak szerencsénk volt e, vagy a víztisztítónknak köszönhetjük, esetleg a pálinkának, de nem kaptunk vérhast. Pedig mindent elkövettünk ennek érdekében. Csak helyi piacokon, kifőzdékben ettünk, megszűrt patakvizet ittunk. Ha palackos vizet raktak elénk, az is bontott volt.

Kár, hogy csak bő félnap pihenőt hagytunk Taroudantra, de nagyon szűk időkerettel gazdálkodtunk, ezért továbbindultunk dél felé. A következő állomás ettől délre az Anti-Atlasz peremén fekvő Ait Baha volt. Egész nap félsivatagos, sík vidéken haladtunk piszkos szembeszélben. A város előtti hágón kapott el minket az eső, már tök sötétben. Egyszer csak megállt mellettünk egy pickup, és már fent is voltak a bicajok a platón, mi pedig már javában Jamallal beszélegettünk az utunkról, kalandjainkról, Marokkó ezer arcáról.

Jó két óra autókázás után, – ami egyébként nem szokásunk, és magunktól eszünkbe sem jutott volna stoppolni – már szálláson voltunk. Mondhatni szokványos hotel, de jól esett a kényelem. Másnapra pihenőnapot rendeltünk, szóval Jamallal töltöttük a nap egyik felét, beszélgetéssel, berber-magyar szótár készítéssel és evéssel. Egy laza túra azért belefért, ami történetesen egy kaktuszmezőn vezetett keresztül. Jól megtűzdeltük a kerekeket, egy óra szöszmötölés után sikerült kb kiszedni minden tövist.

Másnap indulnunk kellett vissza Agadirba, este már indult a gépünk, tartalék időnk így nem nagyon volt, bele kellett húznunk.
Szerencsére jó időnk, hátszelünk volt, gond nélkül beértünk. Még a drónt is visszaszereztük a vámnál, persze nem adták ingyen, de a lényeg, hogy megvolt. Utólag nagyon hiányoztak a légifelvételek erről a gyönyörű tájról.

Marokkó is az az ország, ahová mindenképp vissza kell menjünk.