A Kaukázus varázslatos hely, igazi bicajos paradicsom. Össze sem hasonlítható a Tátrával, vagy az Alpokkal. Kaland kaland hátán. Látvány- és kultúrsokk.

Kaukázus, Grúzia. 10 nap tekerés, hegyen, völgyön, hágón, vízen, havon.
Kutaisi-Lentekhi-Ushguli-Mestia-Zugdigi

Tudtuk mire számíthatunk, bár én az első kaukázusi bicajtúrámat kora ősszel tettem, szikrázó napsütésben, még a Latpari hágón (3000m) is kánikulai hőségben – jókora hátizsákkal, hálózsákkal megterhelve – nem bírtunk kivárni, így ez a nyár eleji túra jóval hűvösebbre sikerült. Úgy tűnik ott is ez a legcsapadékosabb időszak, és elég kiszámíthatatlan az időjárás, lévén az útvonalak jó része magashegyi. A pakkokkal feltétlen el akartunk készülni ekkorra, hiszen mi is lehetne élesebb teszt, mint egy másfél hetes tekerés hóban sárban, szakadó esőben.

Grúziába eljutni egyértelműen a legolcsóbb és legkényelmesebb repülővel. A gép éjfélkor száll fel, és hajnal 5 körül már ott is van, kb két és fél óra az út, a többi az időeltolódás, ami 3 óra.
A bicajokat sportszerjeggyel kiválóan lehet repülőn szállítani. Nem drága, viszont ügyelni kell a csomagolásra. Ez itthon nem probléma, mert van időd, anyagod csomagolni. Viszont visszafelé mikor épp beesel bicajjal a reptérre, azt szétszedni, összekötözni, és befóliázni nem mindig egyszerű feladat. A Kutaisi reptéren visszafelé ebből volt is problémánk. Ebből az apropóból született meg egyébként a YAKFLY bicajszálltó táska, ami ráadásul többfunkciós.

A reptéren gyors szerelés, beállítás, és már indultunk is első uticélunk, Lentekhi (1100m) felé. Ez kb. 110 km erre a napra, a szint 2400m, az útburkolat kötött, a forgalom elenyésző, a táj gyönyörű, az út végig a Tshkenistshkali folyó völgyében vezet. Percenként jut eszembe, hogy legközelebb a kenut is hozni kell. Ezen a szakaszon a legnagyobb kihívás a kialvatlanság leküzdése. Persze kora délután belefér egy húsz perces ejtőzés, ha egyébként jól haladunk. Az út leginkább felfelé megy, az elején inkább liftes, de ahogy beérünk a hegyek közé, egyre kevesebbszer ereszt vissza. Ha a reggeli készülődés, telefonkártya vásárlás, Lari (a helyi pénz) váltás nem vett el sok időt, kora estére el is érhetjük Lentekhit. A szállások közt válogathatunk kedvünkre, sőt most már útközben megegyeztünk a szállásadónkkal, aki autóval jött-kelt, vendégekre vadászva. Az ár – ami 50 Lari volt/fő- tartalmazott bőséges vacsorát és reggelit is. Általánosságban elmondható, hogy a Grúz nép nagyon vendégszerető, kiváló vendéglátó. Az ételeik változatosak, a kelt tészták mellett sok a szaftos-szószos fogás is, bár ebből a sokféleségből nem itt kaptunk igazi ízelítőt.

Következő napra a cél Ushguli elérése volt, ami Szvanétia legtitokzatosabb települése, tulajdonképpen nem is egy, hanem öt faluból áll. Az út minősége MTB -nek még mindig jó, folyamatos emelkedés, de tekerhető. A táj is változik, a fákat egyre inkább havasi legelők, sziklás szakaszok váltják fel, a folyók egyre keskenyebbek, és sebesebbek. Itt két útvonal között is választhatunk. Az egyik a Latpari hágó (3000m) , viszonylag rövid út vezet a tetejére, de javarészt nem tekerhető, sok helyen inkább háton kell cipelni a bicajt. Mi a másik útvonalat választottuk és a Zagar (2850m) hágó felé vettük az irányt – bár az út jóval hosszabb, haladni jobban lehet rajta. Pár házas falvak egész során haladunk keresztül, közben kapjuk az infót az egyik kis kocsmánál, hogy az út járhatatlan a hágó alatt, egyik felét a víz vitte el, a másikat belepte a hó. Mindenesetre pl. motorral esélytelen. Rákérdeztünk, hogy gyalog azért járható e, úgy járhatónak mondták. Akkor biciklivel sem lehet probléma. Még délben nagyon erős zivatart kaptunk, kettőt is, bőrig áztunk. Ez volt a YAKPACK első igazán vizes tesztje, de bírta, a tartalma száraz maradt.

Késő délután értük el a hágó alatti utolsó települést Koruldashit. A terv az volt, hogy inkább itt éjszakázunk, és másnap vágunk neki a havas-jeges hágónak. Mint kiderült Koruldashi egy negyed százada elhagyott bányászváros, beomlott tetejű házakkal. Éhesek voltunk, fáradtak, nem esett jól magasságot veszteni, de kénytelenek voltunk visszafordulni az előző faluba.

A Tsana nevű pár házból álló kis falu volt, ahol szállást kaptunk. Innen nézve elég szürreális világba csöppentünk. Szállásadónk nagyapja valamikor birkózó világbajnok volt, ez rajta is látszott. Viszonylag éles volt a kontraszt közte és a rózsaszín ajtófélfák között. Mindenesetre a kaja elég volt – az már előző túrámon is kiderült, hogy minél feljebb megyünk, annál kevesebb lesz a hús. Csacsa és házibor viszont akadt bőven. Az ágyakban holtfáradtan viszonylag kényelmesen lehetett aludni, memóriamatracosak. Emlékeznek az elmúlt 60-70 évre. Reggel pihenten és főképp világosban vághattunk neki a Zagarnak.

Jó időnk volt. Nem volt meleg, de legalább nem szakadt a hó. Ismét elértük a romvárost, majd elindultunk felfelé, a hágóhoz. Nem volt épp zökkenőmentes az út. Rengeteget cipeltük a bicajt. Nem tudom hagyományos táskákkal ez hogy ment volna. Itt kezdtük el igazán szeretni a YAKPACKokat. Minden fáradtságért kárpótolt viszont minket a táj szépsége. Innentől a négyezresek egész mellettünk vannak, és feltárul a Kaukázus igazi vad szépsége, 2300 felett már mindenütt hóban haladunk. Ez sokat lassított a csapaton, de kora délutánra így is elértük Ushgulit, amit így felülről megpillantani is varázslatos. Legszembetűnőbb nevezetessége – amellett hogy Európa legmagasabban fekvő állandóan lakott települése – a portákon magasodó tornyok. Ezek egyrészt lakótornyok, másrészt a hagyomány szerint a torony tetejében tartózkodók sérthetetlenek. Valószínű hogy ezt a szabályt azért hozták, hogy a viszonylag gyakori vérbosszú ellenére se haljanak ki a szvánok.

A szállást már Tsanában leszervezték nekünk, a falu feletti úton vártak ránk, hogy mutassák az utat a vendégházig. Itt a kaja szenzációs volt. Ízelítőt kaptunk abból a sokféleségből, ami az igazi grúz konyhát jellemzi. Mindent egyszerre tálalnak fel, az asztal roskadozik a finomabbnál finomabb fogásoktól. Harcsó leves, Khinkali (gőzgombóc), Hacsapuri (jellegzetes, csónak alakú kelttészta), Odzsakuli, valami túrós süti, citrom- és kiwilekvár, sorolni is elég.

Volt időnk bebarangolni az Enguri folyó jobb partján húzódó falut, ha a zsír új terepjárókat nem számítjuk, valószínűleg minden pontosan olyan volt, mint a középkorban. Ősi kövekből épült házak, palalapokkal fedve. Az utcákon ezeréves tehénszar, a csatorna szerepét a faluban keresztül kasul folyó patakocskák töltik be. Hihetetlen időutazás. Reméljük sokkal több pénz jut majd ezeknek a történelmi épületeknek a megóvására, ha ismertebb túracélpont lesz. Most nem sok utazóval találkoztunk, biciklissel egyel sem. Érdemes ellátogatni a düledező helytörténeti múzeumba és a falu másik végén lévő múzeumba is, és utánaolvasni a grúz történelemnek még indulás előtt, hogy megértsük mint is maradhatott fenn ez a hihetetlenül gazdag kultúra, és el tudjuk helyezni időben a műemlékek sokaságát.

Másnap tovább kellett indulnunk, Szvanétia régió központja, Mestia felé, majd onnan Zugdigiig Ez hosszú útnak ígérkezett, bár újra a tengerszint közeli magasságig visz le, tele van lifttel. Mestiában érdemes lett volna eltöltenünk egy napot, és csapni egy jó gleccsertúrát az Ushba lábához, de erre most sajnos nem jutott idő.

Az út Mestiától végig jó, outisoknak is kiváló lehet, leszámítva azt az egy két omlást, ami elviszi az aszfaltot. Végig az Enguri völgyében vezet, és annak tározója mellett halad el. Hosszú és veszett gyors lejtők kárpótolnak minket az előző napok kaptatóiért. A látvány most is páratlan, jobbra az Ushba csúcsa még sokáig meghatározza a panorámát, bár a tempó miatt erre most nem sokat figyelünk. Délutánra elérjük Zugdigit, ahol a Marsutkázást választjuk, hogy elérjük a következő kör, a Grúz hadiút beszállóját. Az következő úti cél Tbilisi, Grúzia fővárosa.

 

Vélemény, hozzászólás?

HU_HU